A macskatartók, legyenek tenyésztők vagy csak egyszerűen
gazdák, naponta tapasztalják, hogy a velük való együttélés nemcsak
felelősségteljes, hanem érdekes, élményekkel teli is. Egyszóval, a macska
megszínesíti hétköznapjainkat. Vajon a macska is így érzi ezt? Mennyire
ragaszkodik gazdájához, csak a saját önző érdekéből telepszik dorombolva az
ölébe? Hogyan fejezi ki biztonságát, boldogságérzetét?
Tudom, hogy mindig is volt macskánk. Kisgyerekkoromból
halványan előjön egy emlék, amikor édesanyám kivett az ágyamból és öltöztetni
kezdett, a cica a szék alól kapdosott a rugdalódzó lábaim után, amit én boldog
sikongatással vettem tudomásul. Hosszú éveket élt meg nálunk ez a macska, annak
ellenére, hogy csak napközben fordulhatott meg a lakásban, egyébként a kertben,
de éjszakára a padláson tartózkodhatott. Édesanyám ugyanúgy ellátta
ennivalóval, mint a tyúkokat, kacsákat, de elvárta tőle, hogy egerésszen. Már
öreg macska volt, mikor átpártolt a szomszédokhoz, sőt át is költözött a
szomszédba. Vajon mivel csalogathatták át, mennyivel volt jobb neki ott, mint
nálunk?
Csak most, utólag sejtem, - miután életem során sok-sok házi
kedvencet, köztük macskákat is tartottam - miért keresett régi cicánk új helyet
magának. Hangsúlyozom, hogy helyet, mert ha bármikor találkozott velünk,
nyávogva üdvözölt bennünket, hagyta magát megsimogatni is. Szerintem csendes,
nyugodt környezetet keresett magának és erre a legalkalmasabbnak a szomszédban
élő idős emberpár otthonát találta. Nálunk ugyanis akkoriban sosem volt
nyugalom.
Hol a bátyám barátai jöttek nagy dirrel-durral, hol az én
barátnőim a vihorászásukkal, de mindig nyüzsögtünk, rohangáltunk. Hol a bátyám
gyakorolt a hegedűvizsgájára, hol én zongoráztam, mert hangversenyre készültem.
Szegény öreg cicának ez már sok volt és nyugodtabb helyet keresett. Azért, nem
ment messzire, csak a szomszédba, hogy tarthassa a kapcsolatot velünk.
Most, miután felettem is eljárt az idő, és a velem élő négy
cicából már csak egy maradt, próbálom elgondolni, hogy tudtam-e cicáimat olyan
boldoggá tenni, mint amilyen örömet ők nyújtottak nekem.
Talán lelkiismeret furdalás nélkül állíthatom, hogy igen,
mert szerintem kiegyensúlyozottak és boldogok voltak. Gyönyörű kék perzsa cicám
csak a lakásban élt, ki csak néha mentünk a ház elé, legelészés céljából.
Ugyanígy későbbi lánya, a teknőctarka perzsa és a félrelépésből származó
keverék fehér-fekete foltos nőstény is. (A félrelépés ablakon beugró házi
kandúr által történt.)
A cicák közt kialakuló rangsor szerint a kék perzsa nagymama
éjszakai helye a párnám bal oldalán volt, a teknőctarka a jobb oldalon, keverék
a hátamon és végül a később talált, vörös ivartalanított, kijárós kandúrka a
lábamnál helyezkedett el.
Mindig keresték a helyet, hogy a közelemben legyenek,
sokszor egymást is kitúrva, tehát szerintem elégedettek voltak.
Lányom még albérletes korában tett szert egy keverék kandúr
cicára. Ez a macska soha nem tette ki a lábát a lakásból, illetve több száz
kilométerre újabb lakásba került. Míg az előző lakhely negyedik emeletén vígan
kiült az ablakba, az új helyen, pedig a harmadik emeleti erkélyre, mégis mindig
félénk, idegenek elől elbújós cica maradt. A gazdi késő délutánig dolgozott, ő
addig nyugodtan pihent rejtekhelyén, és aztán jött elő, ha gazdája mellé
bújhatott a heverőn.
Történt egyszer, hogy vetélytársa jelentkezett a cicának,
ugyanis a gazdi pocijában ott növekedett az unokám. Eleinte nem zavarta a
cicát, csak amikor a gyerekszoba berendezésre került, jött rá, hogy neki
szűkebb tere lesz nemsokára. Ennek ellenére szívesen aludt a babaszoba
szőnyegén, soha meg sem próbálva az ágyikóba fekvést, vagy a pelenkázóra való
felugrást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése