Egyéb háziállatok

  A szarvasmarha háziasítása 9000 éve történhetett a Földközi-tenger környékén. Ősének az őstulkot tekintik, mely Európában és Ázsiában is őshonos volt. Az őstulok a Kárpát medence ligetes, zsombékos területeit is kedvelte, így itt is nagy csordákban élt. Ízletes húsa miatt szívesen vadászták, ezért a XIII. század idejére kipusztult a faj. Létezik egy olyan elképzelés, hogy az őstulok a magyar szürke marha közvetlen őse. Más állítás szerint, viszont a szürke marhát a honfoglaló magyarok hozták magukkal a Kárpát-medencébe.

  A szürke marha tartása igazán a XIV. században terjedt el, és eladásával a XVIII. századig nem kis hasznot hajtottak be uralkodóink. Népszerűsége abban rejlett, hogy igénytelen, rideg tartásban is egészséges, sőt ellenálló a betegségekkel szemben. Bár keveset tejelő fajta, kiváló húsáért és impozáns, igavonásra termett alkata miatt tartották. Sajnos a XIX. század végére lecsökkent az állomány, de napjainkban ismét megindult tenyésztése.

  A magyarokat a mai napig lovas nemzetnek tartják, - vagy mi tartjuk magunkat annak,- ezért mindenképpen szót kell ejtenünk a számunkra valóban fontos háziállatról. A legenda szerint a honfoglaló Árpád és vezérei már lovakon érkeztek a Kárpát-medencébe. A honfoglalás kori sírok feltárása alapján ezek a lovak kis termetű, nagy fejű, mongol lovak voltak. Később kialakult egy mocsaras, lápos területekhez jól alkalmazkodó magyar lótípus, mely könnyű, szikár termetű gyors ló lehetett. Székely ló névvel csak Erdélyben maradt fenn ez a fajta, hiszen inkább az arabs telivérek lettek népszerűek később. Széchenyi Istvánnak köszönhetően lendült fel a magyar lótenyésztés a XIX. században, így a lipicai és nóniusz fajtákat használták fogatok elé és a versenysportban. A magyar hidegvérű, nagytestű, erős, nagy teherbírású igásló tájfajtája a muraközi ló, mely még a múlt század második felében is népszerűnek számított. Ma legnagyobb ménesünk a Hortobágyon található, de szerencsére egyre többen foglalkoznak lótartással.

  A háziludat már 4-5 ezer évvel ezelőtt haszonállatként tartották Egyiptomban. Ősének a nyáriludat tekintjük, mely szinte mindenhol őshonos volt Európában. Mi magyarok régtől fogva foglalkoztunk a liba tartásával. Feljegyzések szerint a vadliba fiókáit felnevelve, szárnyukat megkurtítva háziasítottuk őket.

Ezek a madarak eleinte szabadon kereszteződtek a házilúddal, később viszont a tudatos tenyésztésnek köszönhetően kialakultak a tolláért, májáért, zsírjáért kinevelt egyedek. Létrejött a magyar parlagi lúdnak két fajtája, a sima és fodros tollú. Ezek a fajták keveset tojnak, viszont hatalmas májuk miatt értékesek.

  A kacsa háziasításáról kevés információ létezik, ősének a tőkés récét tekintjük, melyet valószínűleg több vidéken domesztikáltak. A Kárpát-medencében is gyakori tőkés réce elterjedésének kiváló terepet adtak a lápok, vizes területek, így a kacsatenyésztés nálunk régóta elterjedt ágazatnak számított. Kezdetben vadruca tojások keltetésével, majd a XX. században behozott pekingi récék elterjedésével találkozunk.

  A galamb tartása még ma is kedvelt időtöltés. A házigalamb ősének a szirti galambot tekintik, melynek háziasításáról 6000 éves Mezopotámiából származó ábrázolások tanúskodnak. A Kárpát-medence területére a rómaiak idején került. Főként postagalambként, kisebb mértékben húsáért tenyésztették. A tenyésztői munkát dicséri, hogy ma nálunk, több mint 60 magyar fajtát különböztethetünk meg. A tenyésztői besorolás szerint posta (röp), dísz és húsgalamb létezik.

  A magyar hagyomány kedves madara a galamb. Ezt őrzik népdalaink, népmeséink, egész népköltészetünk jelképként használja. Természetesen megtaláljuk a rajzos, hímes, faragott motívumokban is, de a falusi porták ma is a galambdúcukról nevezetesek.