Ausztrália-mint köztudomású- eléggé szegény faunájú földrész. Az emlősök közül kizárólag a tojásrakó és méhlepényes emlősök csoportjához tartozó állatok fordulnak elő. Tulajdonképpen hiányoznak a magasabb rendű, vadon élő emlős fajok, így a ragadozók, a patások a nagyobb rágcsálók.
Nem tudni, hogy miért az ausztráliai telepeseknek a négylábúak családja utáni „ vágyódása” folytán-e vagy más miatt, 140 esztendővel ezelőtt 1860 körül 24 üregi nyulat vittek Ausztráliába akklimatizációs és szaporítási szándékkal. A behozott állatokat szabadon eresztették egy szenvedélyes vadász, Thomas Austin birtokán. A nyulak akklimatizációja „ nagyszerűen” sikerült. A birtok tulajdonosa egyszer csak ráébredt, hogy földbirtoka közel áll a teljes pusztuláshoz. Területén a nyulak vették át a „ hatalmat”.
Ezeknek a végtelenül plasztikus állatoknak fékezhetetlen szaporodás következtében Austin úr a telepítés után hat esztendővel mintegy 20000 nyulat lőtt le, de ezzel az állomány a legkevésbé sem csökkent. A mediterrán származású üregi nyulak ugyanis- érthető ódon- gyorsan alkalmazkodtak a meleg éghajlatú feltételekhez és a sztyeppe növényzethez, így olyannyira megsokasodtak, hogy majd egész Ausztráliában elterjedtek, és komoly formában fenyegetni kezdték a tenyésztett finom gyapjas juhokat, amelyeknek nem maradt elég élelem a legelőkön.
A nyulak inváziójának ugrásszerű tempója érthetővé válik, ha figyelembe vesszük ennek a fajnak a következő tulajdonságait. A meleg égöv alatt élő nőstény nyúl egy év alatt 5-6 alkalommal fial. Minden alkalommal 5-6 kisnyúl születik, így az évi szaporulat 30 nyúl. Ennek a fele általában nőstény, amely a tenyészérettséget már 5 hónapos korban eléri. Így nem nehéz kiszámítani, hogy egy év leforgása alatt egyetlen nőstény nyúl nyomán 250 nyúlból álló populáció pusztíthatta területét. Két év alatt az egy nőstény utáni szaporulat – az összes nemzedékkel (unokákkal és dédunokákkal) együtt már tízezernyi egyedből álló populációt alkothatott.
A nyulak ilyen nagy termékenysége következtében a természetnek a szelekció folyamatában „ van miből válogatni” és kiválasztani a feltételekhez legjobban alkalmazkodó egyedeket. Csakhogy Ausztráliában nem volt ilyen szelekciós eszköz. Nem csodálkozhatunk tehát rajta, hogy az emberek lázasan keresték és alkalmazták- részben eredménytelenül- a „ nyúlcsapás” elleni különböző harci eszközöket és módokat. Pl.: tömeges kilövés, kerítés és hálótorlaszok, a víztárolók és a nyulak élelméül szolgáló növények megmérgezése stb. Ez addig tartott, míg meg nem kezdődött a vírusháború.
1936-ban meghatározott számú nyulat megfertőztek a myxomatózisnak nevezett fertőző betegség vírusával. A megfertőzött nyulakat kísérletképpen egy közeli, nyulak által szintén lakott szigeten szabadon bocsátották. Azért a szigeten, hogy előre nem látott okok miatt a biocönózis egyensúlya föl ne bomoljon, ( ez az óvatosság nem sokkal később feleslegesnek bizonyult).
Nem siketült azonban elérni a kívánt eredményt, mivel a betegség sokkal lassabban terjedt el, mint ahogy azt elméletileg feltételezték. Kitűnt, hogy mire a fertőzés nagyobb számú állományra átterjedhetett volna, addigra a nyulak jelentős része ellenállóvá vált a betegséggel szemben. Gyorsítani kellett a fertőzés terjedését. Ez csak a háború utáni években sikerült elérni, amikor kiderült, hogy a szúnyogok nagyon jól terjesztik a betegséget. A rovarok rövid idő leforgása alatt elérték, hogy az ausztráliai nyulak többsége utód nélkül maradt. (ugyanis az említett betegség meddőséget is okoz).
A fékezhetetlenül elszaporodó nyulak elleni harcban az ember az élő szervezetek kölcsönös hatására, adott esetben a vírusnak és a szúnyogoknak a nyúlra való hatására támaszkodott. Ezzel szép példát adott az ökológiai gondolkodásnak és módszereknek gyakorlati célokra való felhasználására.
Ez arra is felhívja a figyelmet, hogy a mezőgazdaságban különösen pedig az állattenyésztésben még kiaknázatlanok azok a lehetőségek, melyek a környezeti tényezők eddig még fel sem tárt összefüggésein alapulnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése