Karácsonyi üzenet macska gazdiknak és embereknek

Bizonyára sokunkkal előfordult már, hogy az utcán hozzánk dörgölőző, árvának hitt kiscicát megszánva hazavittünk, dédelgettünk és felneveltünk. Nem történt ez másként a nagy emberekkel sem. Számtalan gondolatot olvashatunk híres íróktól, költőktől a macskáról, annak érzelmi megítéléséről, legyenek ezek a híres emberek külföldiek, vagy magyarok.

Kosztolányi Dezső a kedvencem, az írók között. Így karácsony táján az ő „Kismacska” című írását idézném, melyet 1935-ben adott közre a Pesti Hírlapban, mely nemcsak a macskáról szól, és nagyon aktuális napjainkban is.

„Nyáron, vidéken, amikor a hegyek között bolyongtam, az országút melletti lombos ösvényen pillantottam meg, egy halványzöld tamaricskafán. Ott ült az ágon, mint testvérei, a vadmacskák.

Valahogy fölmászott, pedig alig lehetett három hetes, nyilván még szopott is. Rám nyitotta rózsaszín száját és nyávogott, hangtalanul. Ez meghatott. Nagyon szegény gyermekek szoktak így némán koldulni, akik igazán szükséget látnak. Leemeltem az ágról. Kérdezősködtem a körülöttem állóktól, kié ez a kismacska. Azt mondták, gazdátlan, úgy tudják. Ebben a pillanatban határoztam el, hogy hazaviszem. Megindultam vele. Vállamra ültettem, s mikor eluntam, beledugtam a zsebembe. A macskát zsebtigrisnek nevezik.

Egy szatyorban szállítottam Budapestre, hajón. Nem volt rajta semmi különös. Nem volt egyéniség. Szürke volt, cirmos volt, éhes volt, mint afféle kóbor kismacska. Talán éppen azért mulattatott. A fény, a tisztaság rajongójának mutatkozott, mint a fajtája. Dorombolt, mosdott, aludt.

Ha néztem, amint esténként figyelte a falon háromszögletű feje, és hegyes füle árnyékrajzát, amint hatalmas bukfenceket vetett a levegőben, amint kimeresztette smaragdszemét, megértettem, hogy hajdan az egyiptomiak imádták. A szfinx roppant titkaiból belé is szorult egy csipetnyi. De ez az ártatlan szfinx még karmolni sem tudott. Kis, gyenge karmai úgy cirógatták az arcomat, mint a rózsabimbó puha tövisei. Íróasztalomra telepedett s lábaival igyekezett elkapni mozgó töltőtollamat. Ezt nem szerettem. Éjszaka pedig, ahogy aludtam, mozdulatlanul, mint valami hegylánc, ágyamra ugrott, s testem kevésbé szilárd részeivel, hajammal, fülemmel, orrcimpámmal játszadozott.

Ismeretségünk mindössze három napig tartott. Egy délután szőrén-szálán eltűnt….azóta  állandóan kapom a híreket. Most arról értesítenek, hogy a kismacska egy itt tartózkodó külföldi államférfiú családjánál van, s pazar villájában látták is kék szalaggal a nyakán, most pedig arról, hogy egy közismert idegorvos, egy országszerte ismert ember tartja rabul jogos tulajdonomat.

Névtelen levelek kezdetleges helyesírással vigasztalnak, hogy ne tegyek le a reményről, még mindig ne essek kétségbe, mert ami késik, az nem múlik, az igazságnak előbb utóbb ki kell derülni. Rejtélyes hangok szólítanak a telefonhoz. Utcagyerekek futnak hozzám lelkendezve, friss hírekkel. A szegény emberek dolgoznak, mint Isten titkosrendőrei, s mindent behálózó hatalmas kémszervezetük bizonyára előbb-utóbb diadalt is arat.

Vajon miért cselekszik ezt? Nem hiszem, hogy a kismacska örvén szeretnének bizalmamba férkőzni. Gyengédek és önzetlenek. A maguk ügyének tekintik ezt a cicarablást. Talán inkább arra van szükségük, hogy ők, akikkel senki sem törődik, néha törődjenek másokkal is, akik még náluk is gyámoltalanabbak, és elhagyatottabbak, egy macskával, egy törött lábú cinegével, vagy egy kutyával, amelyiket ver a rossz gazdája.

Valami hivatást akarnak ezen a földön. Pártfogolni akarnak valakit. Ebben pedig, serények és kitartók. Sokszor eszembe jut, hogy érdemes volna rájuk nagyobb dolgokat is bízni, akkor talán jobb volna a világ sorsa, mint mostanában.”