Történt egyszer, hogy az akkor még egyetemista lányom hazalátogatott a kollégiumból. Miután kiörültük magunkat a találkozás kapcsán és leültünk a szokásos dumapartira, feltűnt nekem a leány rejtélyes arckifejezése. Hoztam egy vendéget – mondta kertelés nélkül, és hevesen matatni kezdett a hátizsákjában. Legnagyobb megrökönyödésemre a kidobált szennyes ruhák közül egy befőttes üveget bányászott elő, melyben egy szőrös hófehér valami lapult.
Ez Zsömle – mondta könnyed egyszerűséggel, és a kezembe nyomta az üveget. Olvasó szemüveg kellett hozzá, hogy jobban szemügyre vehessem az üveg tartalmát. A szőrös hófehér valami ekkorra már két pici lábán állva táncolt az üveg aljára szórt forgácson, és szorgalmasan tisztogatta a befőttes üveg falát. Rájöttem, hogy Zsömle egy parányi aranyhörcsög, melynek új gazdája a szituációból ítélve, én leszek.
Még szóhoz sem jutottam a sokkhatástól, mikor leánykám csak úgy magyarázatképpen eldarálta, hogy nem tudja, melyik őrült felejtette a teakonyhában a kedvencét, mert éppen vizsgaidőszakra ürült ki a kollégium. Ez az árva jószág nem bírna ki egy hónapot étlen-szomjan, a fűtetlen, kihalt koleszban, így jobbnak látta hazahozni, és az én gondjaimra bízni szegényt.
Igazán megtisztelve éreztem magam, mint hörcsög gondviselő, bár ebben a pillanatban még fel sem mértem a helyzetet, hogy hová dugjam ezt a mini kedvencet a lakásban élő három macska elől.
Sebtében elővettem a fürdőszobában elrejtett akváriumot, régi idők halhobbi emlékét. Forgácsot is találtunk az akvárium aljára, tettünk bele két jókora almadarabot és figyeltük mit tesz Zsömle újdonsült otthonában. A parányi állatka azonnal felfedezte az étket és kertelés nélkül, villámgyors mozdulattal a szájába tömte mindkét almadarabot, majd, mint aki elismerést vár hálás közönségétől, két lábra állva, kidülledt szemekkel meredt ránk.
Jót mosolyogtunk a produkción és a kígyófejűvé vált aranyhörcsögön, ugyanis a két almadarabtól pont úgy nézett ki, mint egy áldozatát éppen elnyelő kobra kígyó.
Magára hagyva új állatkánkat tűvé tettük a lakást hörcsögnek adható táplálék után. Jó ideig tartó sikeres keresgélés után visszamentünk az akváriumhoz és a frász jött ránk látva, hogy mindhárom macska vadászpózban, sűrű farok lengetések közepette hasal, és érdeklődve bámulja az üvegfal mögötti mozgó fehérséget. Ettől féltem, mondtam leányomnak, muszáj a kisszobába tenni az akváriumot, ahová a macskáknak tilos bemenni, viszont a lakás életterén kívül csak magányos lehet egy hörcsög. Így, azon nyomban kidolgoztuk Zsömle napirendjét, melyben napi többszöri felügyelet melletti futtatás szerepelt mielőtt a kisszoba magányába került volna.
A próbafuttatást azonnal megejtettük, körbekerítve a szőnyeg egy részét szétszedett dobozokkal. Betettük hófehér barátunkat a barikádok közé és lestük, hogyan reagálnak a macskák a mozgó célpontra. A kék és teknőctarka perzsa nagyságákat már nem izgatta a dobozfalak között futkározó egérszerűség. Egy lekezelő pillantást azért vetettek a kis alantasra, majd méltóságteljesen elvonultak rejtekhelyükre szunyókálni. Viszont a keverék perzsa macskát – ráadásul ő félszemű volt – rettentően érdekelte az új jövevény. Leült a barikád külső oldalán és szemmel, de még fej mozdulatokkal is kísérte a bent szaladgáló állatkát.
Hirtelen, zsupsz beugrott hozzá és játékosan pofozgatni kezdte, mint egy plüss állatkát. Szegény Zsömle dermedten hagyta, hogy a cica szagolgassa, pofozgassa és a fogai közé véve, odébb tegye. Először mi is rémülten kapkodtunk a hörcsög után, nehogy felfalja ez a szörnyeteg, de miután kiderült, hogy csak játszik vele, csak a hevesebb mozdulatokra avatkoztunk be.
Ezen az estén elmaradtak az élménybeszámolók, annyira belefeledkeztünk a macska-hörcsög játékba. A szórakoztató kishörcsög gondozását így elvállaltam, de kikötöttem, hogy csak a vizsgaidőszak végéig, visszatérve az egyetemre, meg kell keresni a feledékeny gazdát.
Ezek után Zsömle négy évig élt a gondozásom alatt, egészen haláláig. Napirend szerint etettem, futtattam, simogattam, kényeztettem. Reggelenként, mikor munkába menet benéztem hozzá az egészségesen összeválogatott reggelijével, kidugta álmos fejét a fogácsból és szuszogva üdvözölt. Ekkor neveztem át Bubura. Nem lehet Zsömle, mikor olyan Bubus.
Nagyon megszerettem ezt a kis állatot, pedig sokszor okozott bosszúságot és néha kárt is. Ilyen alkalom volt, mikor az egyik futtatásnál kiszökött a barikádok közül és olyan helyre bújt, hogy képtelen voltam rátalálni. Napokig grasszált, garázdálkodott szabadon a lakásban. Természetesen ez idő alatt, megrágott minden vezetéket, melynek következtében hamarosan működésképtelenné vált a Tv, a hűtő és más egyéb gépek. Azt mondtam, megfojtom, ha elkapom.
Mikor végre sikerült kezeim közé ragadnom, és rám nézett ártatlan, kigúvadt szemeivel és kócos buksiját a tenyerembe hajtotta, semmi sem lett a fojtogatásból. Inkább szó nélkül megcsináltattam minden rágásából adódó hibás gépet.
Már öregecske volt, mikor egy reggel észrevettem, hogy nem az étel elrejtésétől duzzadt meg a pofácskája, hanem valami daganatféle látszik a feje mindkét oldalán. Az állatorvos sem tudott vele mit kezdeni, szerinte is élete végén jár már. Bubuka egyre jobban lelassult, nem is nagyon evett már. Valóban azt vártam, hogy mikor múlik ki szegény. Az utolsó reggel simogatással búcsúztam tőle munkába induláskor, de tudtam, hogy mire hazajövök már nem lesz életben.
Délután első dolgom a kisszobába vezetett, kezembe vettem Bubukát. Még megmozdult, még rám nézett, utolsó erejével tartotta a fejecskéjét, mintha azt mondta volna, hogy látod, megvártalak. Aztán nem mozdult többé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése